❈ Összhangba magaddal ❈ 

Személyes választás

Aki szellemi útra lép, a kezdeti akadályok leküzdése után (megközelitőleg 3-5 év) szembesül vele, elöbb utobb el kell vonulnia. Másként a gyakorlás már nem folytatható. A valódi elmélyüléshez (legyen az bármely irányzat) ez nélkülönözhetetlen. 

Az elvonulás célja minden esetben az, hogy a választott utat, tanításokat, gyakorlatokat a lehető legmélyebben átélje, megélj, megtapaszatalja a gyakorló. Valódi hiteles tudás csak ebből meríthető, ez az "út" nélkülönözhetetlen része... Ez a hétköznapi életben szinte kivitelezhetetlen, mind fizikailag, mint energetikailag, mind szellemileg. Ebben az állapotban oly távolságot kell tartanunk a mindennapi élet kuszaságától amilyet csak lehet... Még az ősi, természeti népek is (melyek ezerszer közelebb álltak a természetes létükhöz, mint mi modern emberek) elvonultak a törzstől, közösségtől (barlangba, erdőbe, hegyek közé), hogy a magányos gyakorlás által érjenek el olyan tudatállapotot, képességet, szellemi tudást amit a közösségben lehetetlen lenne... Ma ez a legtöbb modern emberből hiányzik, ezért szendevnek annyian, ezért céltalanok, ezért vesznek magukra (társadalmilag kreált szerepeket) felesleges pótcselekvéseket... ezzel próbálva értelmet, célt adni életüknek. Hiába...

Lehetőségeink

Sokan vannak (és egyre többen lesznek) akik sosem fognak találkozni ezzel a gondolattal vagy felismeréssel, sőt hogy ilyen létezhet eszükbe sem jut. Modern (?) rohanó világunkban nem sikk a befelé figyelés, a belső értékek felfedezése... e helyett az individum, a külső szines-szagos világ, a mesterséges intelligencia, a digitális-szociális hálóban való elmélyülés a cél... ha "nem vagy ott, sehol sem vagy"...   

Ha megfigyeljük az ember történelni távlatait, voltak legendás időszakok mikor magas volt a kulturális, vallási élet, az emberek rendben voltak - testileg, mentálisan és szellemileg - vagyis: "Békében voltak az istenekkel, békében voltak a testükkel, és békében voltak a körülöttük lévő világgal", okos eszközök és chat nélkül... Ezekben az időkben már felismerték: nem vagyuk egyformák, mások lehetnek az igényeink, a felfogásuk, a jelen korhoz, illetve önmagunkhoz való viszonyunk.

"Virágozzék minden virág"

Minthogy a világunk duális (eredendően kettős természetű), minden tannak, vallásnak, irányzatnak megvan a világi (a hétköznapi embereknek szóló) és a világtól elvonult (szellemi - lényegi) elszigetelt, úgynevezett belső irányzata. Ilyen pl.: az iszlámnak a szufizmus, a keresztényeknek a keresztény misztika, a judaizmusnak a kabbala, stb… 

A kulturális fejlődésünk során így alakultak ki a belső irányzatokból a magányos gyakorlás, az "elvonulás". Minden irányzatban másképp vonulnak el, más gyakorlatokat végeznek, mégis van bennük valami közös. 

A cél. A cél, amit ugyan különbözőképen fogalmaznak meg, mégis végsősorom ugyanazt keresik 

Az egyesülést! 

Egyesülés Istennel (jelentsen ez bármit is), egyesülés a kozmosszal, szellemi lényünkkel, Buddhával, a Nirvánával, az Egy-gyel, eredendő önmagunkkal…

Ehhez természetesen túl kell lépni a világi életen, mellyel együtt fel kell adni a világi vágyakat, javakat is. Ez első látszatra (annak, aki világi életet él) nem könnyű feladat, ugyanakkor mégis csak az.

Attól válik könnyűvé, hogy az ember belátja (a gyakorlatai során felismeri), az idő, ami e földön adatott véges, miközben a dolgok állandó változásában minden múlandó (a fiatalságunk, a karrierünk, a pénzünk, családtagjaink, barátaink, vagyontárgyaink, stb). Így a civil élet kihívásai nem kihívások többé, sőt, oly egyszerűek, mint egy taps. 

A belső-gyakorlás során a világi vágyak alább hagynak, elvesztik jelentőségüket, s az egyszerűség veszi át a szerepet. Ebben az egyszerűségben rengeteg olyan érték van, amit a modern életet élő emberek is vágynak (ill. csak elbáboznak- mímelnek), de nem képesek elérni. Állandó akadályokba ütköznek, mint például az emlékeikbe, s az ebből táplálkozó félelmeikbe, az aggódásaikba, és az ebből megszülető elvárásaikba, s mivel a boldogságot feltételekhez kötik, az egyszerűséget sem érhetik el (pusztán múló örömeik lehetnek, mely állandó "szomjúsággal terheli őket", de szomjúságuk világi dolgokkal nem enyhithetik).

Az időnk véges. Nincs idő felesleges köröket futni, nincs idő az energiáinkat felesleges dolgokra pazarolni. Mégis ezt tesszük.

Ha valaki belátja, maga az élet a legnagyobb érték amink csak van (s ezen túl valójában semmink sincs), nincs idő eltékozolni azt.

Mint írtam, irányzattól, vallástól, kultúrától függően változnak az elvonulás szabályai. Ezek a szabályok, a világi élettől eltérően nem azért vannak, hogy bekorlátozzanak (és ezáltal irányíthatóak-kontrollálhatóak legyünk), hanem azért, hogy felszabadítsanak, esetleg irányt mutassanak. Az "úton", sok buktató van, s ha bele is esünk ebbe-abba, ezek a szabályok segíthetnek túljutni.

Lényeges felismerés, hogy ha el is téved az ember, az épp úgy hozzá tartozik az úthoz, mintha épp rajta járna. Sosincs nyílegyenes út. Minden kitérő, kanyar, és eltévelyedés is az út része. Ezektől a tévutaktól lesz rálátása az embernek arra (ha rendelkezik hozzá elég bölcsességgel), hogy hol is jár…

A világi életet élők süketek és vakok, zavaros gondolatok árja alól sosem szabadulnak, pedig ha tudnák, milyen könnyű lehet azt hátra hagyni… ehelyett gondolkodás nélkül alkotnak véleményt,  ítélkeznek, mert félnek, (félnek a mástól, félnek a külvilág kihivásaitól, félnek hogy kiderül róluk hogy kevesebbek, hogy esetleg bennük is meg van "az a valami", mert akkor mi lesz?). Pedig belül tudják, (még ha nem is vallják be) hogy nem a saját útjukat járják - nem a saját életüket élik. És igen, ehhez ki kell lépni a konfortzónából, és ez kellemetlen lehet (kezdetben).

Valamikor (a húszas éveim elején) én is hasonlóképp tettem… aztán egy nap, megkérdeztem magamtól: Ezzel most kit akarok becsapni???

Tudom, sokan vagyunk sokfélék, s nem mindenkinek való az elvonulás. Sőt, sokkal többeknek nem való, mint ahányan megkísérlik azt. Ismertem olyan pszichológust aki terapizált, sőt iskolát vezetet, rendszeressen járt elvonulásokra (?), könyvet írt a Buddhizmusról - mégis hihetetlen messze állt a lényegtől... de ügyesen elbábozta hogy egy "szent" és nagy tudású "tanító"... (és sokan be is döltek neki)

A szellemi tanításokban vagy pár "aranyszabály" ... az egyik, hogy ezt a (szellemi) tudást nem adjuk pénzért! Vagy adjuk önzetlenül, vagy tartsuk meg magunknak, ne adjuk sehogy...

Az ilyen személyek csak menekülni próbálnak, külsőségekkel, nagyzolással,  vagy mély (látszólagos) némasággal a saját életük elöl, mindhiába… Aki valóban az "Úton jár"  nehéz felismeni, mert nem beszél róla… mert nincs mit beszéli róla… de a  lehető legnagyobb mélységig megéli azt, s nem kérkedik. S közben egyszerüen és láthatatlanul csak boldog!

Ha majd életünk végén az utolsó lélegzettel feljön bennünk a kérdés: hát de eddig még nem is éltem, mert "minden más fontosabb volt".. már késő lesz!

S mit tehet az aki erre képtelen?

Igyekezzünk magunknak "énidőt" szorítani feszes teendőink közepette (miközben annyi felesleges dolgot teszünk), s olyan tevékenységek találni, amiben önmagunk lehetünk... Ez a tevékenység szinte lehet bármi, de fontos, hogy egyedül legyünk, s az sem baj ha mások nem tudnak róla... tanuljuk meg egyedül lenni, rendszeresen - amúgy is egyedül vagyunk a világban, akármilyen sok ember is vesz körül bennünket - egyedül születünk és egyedül is halunk meg! 

Leld meg az utat önmagadhoz...

Szólók előre, időnként nehéz, esetleg kellemetlen, fájdalmas lesz... de ez nélkülönözhettelen. 

A "boldogsághoz, kiteljesedettséghez az út a szenvedésen át vezet" ha tetszik nekünk, ha nem... Ha ezt kihagyod, sosem fogod felismerni, értékelni a boldogságot. Pillanatnyi múló örömeid-bosszúságaid lesznek csupán, úgy fogsz élni tudatlanul, mint egy "bio-robot"... És ez mindenkire igaz, fiatalra - öregre, szegényre - gazdagra, nincs kivétel!

Korunk embere túlságosan el van kényelmesedve, lustulva, így a lehető legkisebb kellemetlenséget is igyekszik elkerülni, s eközben egyre távolabb kerül önmagától, függővé válik. Függése a társadalmi- szociális (mű)konvencióktól kezdve a technológiai vívmányokig, kiölik belőle a kíváncsiságot, a spontenaitást. A kényelem, a megelégedettség a cél. Minden problémánkra "meg akarunk nyomni egy gombot" (ami majd megold helyettünk mindent), vagy be akarunk venni egy pirulát, hogy ne érezzünk semmit, s futunk tovább... így nehéz lesz a "boldogságot elérni". 

A boldogság az egyszerűségben létezik, miközben egyre bonyolultabb rendszereket, technológiákat, társadalmi szabályokat építünk fel, (látszólagos) kényelmünk érdekében. 

Mint írtam, nem könnyű az "út", de ha könnyű lenne, nem lenne értéke sem. Ugyanakkor környezetünk, társadalmunk sem erre sarkal. Minden s mindenki a kifelé fordulást, a szórakozást (hedonizmust), a családot, a kapcsolatokat, karriert, a szexet, a pénzt, az anyagi(as) dolgokat favorizálja, miközben saját érzéseinkkel, testi jelzéseinkkel, gondolatainkkal sem vagyunk tisztában. 

Tele vagyunk hamis, mű elképzelésekkel a világról, álmokkal-vágyakkal, tévhitekkel, lelki sebekkel, melyekről sok esetben nem is tudunk, letagadunk, vagy épp erősen titkoljuk még magunk elöl is - ugyan mit kezdhetnénk velük? Eközben erős meggyőződésünk van arról hogy "a dolgoknak hogyan kell lenniük"... csak erről ezek a "dolgok (a világban)" nem vagy másként tudnak, ezért elképzeléseink sok esetben nem azonosak a valósággal (ami körül vesz), és mi még meglepődünk, bosszankodunk.

Vannak akik próbálják eljátszani, hogy minden rendben van, s milyen boldogok (pl. azzal, hogy látszólagos s egyben mulandó párkapcsolatban vagy anyagi biztonságban élnek)... nekik még gyenge a hitük, s mielőtt megerősödhetne (félúton) feladják, miközben nem ismerik fel a lehetőséget, hogy mi is történik velünk, s hogy ebből hogyan "építkezhetnének". Abban bíznak, hogy ha némi (látszólagos) erőfeszítést tesznek (elolvasnak pár könyvet, eljárnak pár tanfolyamra, edzésre) az eredmények könnyen jönnek... Ők itt tévednek el. Belül valójában állandóan vívódnak, csalódnak, kételkednek és ez még inkább visszatartja őket... (pedig ennek felismerésében óriási potenciál lapul)

Mindennek ára van, és ezt az árat (amit nem mi szabunk!!!) nem hajlandóak megfizetni, (kényelemből, félelemből, lustaságból) ők azok, akik pár alkalom után inkább kifogásokat gyártanak, mit, miért s hogyan nem tudnak megtenni.... pedig, a lehetőség mindenki előtt ott áll!

A DÖNTÉS RAJTUNK ÁLL! 

"Az életem, s vele együtt a döntéseim (ha meghozzuk, ha nem) az enyémek. 

Ezért bármit cselekszem (vagy nem cselekszem) a felelőség az enyém". 

Aztán vannak páran akik lelkesek, szorgalmasak... közülük kerül ki az a kevés, akik valóban célba érhetnek... és itt még csak el sem kezdődtek a nehézségek, a megpróbáltatások.

Az út nehéz, de nem azért mert lehetetlen a megvalósítás, hanem mert mindenkinek önmagával kell szembenéznie, belső szorongásaival, gátlásaival, negatív képeivel, valamint lehetőségeivel, képességeivel-adottságaival, esetleg képességek-adottságok hiányával. Mindeközben önmagunk elöl nem menekülhetünk. Ha egyszer belenéztünk abba a bizonyos "tükörbe", tükörképünk mindvégig velünk lesz... hiába takarjuk el, vagy szorítjuk össze szemünk, mindig előttünk (vagy épp felettünk) fog lebegni, s nem hagy minket nyugodni...

Ez most ijesztő, vagy épp elrettentő lehet, pedig ez jó hír. A lehető legjobb... ez fog minket elvezetni a célig, s végig fogja majd kezünk... segít döntéseket hozni, felismerni a bennünk lévő gátakat, segít meglépni lehetetlennek tűnő dolgokat (pl.: mérgező kapcsolatokat felbontani, felesleges, ártalmas dolgokat-gondolatokat kidobni az életünkből, vagy akár munkahelyet, állást, életpályát váltani...) ehhez mindössze három dologra van szükségünk

• végtelen őszinteségre (önmagunkkal szembe - itt buknak el a legtöbben, mert még erre is képtelenek)
• bátorságra (hogy cselekedjünk - ha az első lépés sikerült, ez már könnyebben fog menni)
• és egy célra (ami felismeréseink által születik meg bennünk - ezt ne "aggyal akarjuk kitalálni", nem fog menni!)

Ezek fognak megtanítani bennünket arra, hogy "használjunk mindent arra, amire való".

Ez első olvasásra talán egy egyszerü mondat, mégis nagy mélységre utal. Amint ezt megtanultuk (sok más mellett), szép lassan rendeződni kezd életünk. Nem fogjuk tudni, hogy hogyan... Lassan ráhagyjuk magunkat valami nálunk "nagyobbra", feladjuk az elme által vezérelt (állandó kontrol alatt álló) akaratunkat, szép lassan ellazulunk, s beleengedjük magunkat az életbe! Innen kezdődik csak az igazi "utazás", a NAGY KALAND! 

Ekkor jövünk rá, hogy mennyire nem is Éltünk, hogy mennyi rejtet érték van bennünk, körülöttünk... s ekkor kezd megszületni bennünk a szellemi intelligencia...

A "hang"...

A "hang" mely benned kélt, Te vagy. A belsőd hangja, az a "hang" amit még talán eddig sosem (vagy csak félve) hallottál. Ez nem az a "hang" ami aggódik, lekorlátoz, hibáztat-büntet, kritizál vagy épp sürget, ez a "hang" ami mélyebben van benned (mindenkiben), az igaz valóddal egyenlő. Hogy ezt a hangot meghalld, el kell lazulnod. Teljesen. Nem lehet direkt módon elérni (illetve lehet, de erre a kezdetekben nem leszel képes), ezért más úton kell közelítsd. Azt javaslom inkább, ne is akard... ha jönnie kell, jönni fog. Mindössze légy figyelmes magadra, mert sosem tudhatod mikor tűnik elő... egy nyaraláskor, egy kellemes meghitt estén, vagy reggelen... a buszon állva/ülve, vagy egy társaságban... ezért ne is keresd. Ám ha megjelenik, figyelj rá! Ne csak hallgatózz, érezd is... és ami fő - ne állj ellen! Próbálj ugyanabban az ellazult állapotban maradni (ami nem könnyű, mert amint felismered, hirtelen izgalomba vagy tagadásba válthatsz). 

Figyelj, érezz, és cselekedj. Ne kérdőjelezd meg, ne ítélkezz felőle, jó-e vagy sem, ne akard tudni honnan jön, s hová lesz, csak figyelj s ha szükséges cselekedj. Légy természetes, egyszerű, tiszta. Ezek látszólag egyszerűen kivitelezhető dolgok, kezdetben sok nehézség léphet fel... Ne bonyolíts semmit, nem kell más véleménye, s nem kell attól tartanod mások mit szólnak hozzá... ami MOST történik benned van, s csak rád tartozik, senki másra. Van időd. Ne siettess semmit, bár tudom, pár alkalom után egyre izgatottabb leszel, s várni fogod már a pillanatot amikor megszólít, de légy türelmes.

Ez is egy lecke, amit el kell sajátíts: TÜR-ELEM!

Az életben minden akkor és úgy törénik, amikor- és ahogy kell... ezért felesleges görcsölnöd... csak légy figyelmes, türelmes! Az életet (s benne a történéseket) nem lehet sürgetni... 

A belátás képessége

A belátás képessége az egyik legfontosabb összetevő az "úton". E nélkül nem haladhatunk. A belátás annyit tesz, mint képessé válni a dolgok mögé nézni, túl látni rajta (a bennünk zajló folymatokon), s belátni, a dolgok másként is vannak. Gondoljunk bele hány meg hány nézőpont lehetséges egy adott szituációban. Erre egy igen kedves példát szoktak felhozni:

Vegyünk egy elefántot, és állítsunk köré négy vak embert.

Az egyiket állítsuk a lábához, a másikat a füléhez, a harmadikat az ormányához, a negyediket a farkához. Miután mind a négyen megvizsgálták az elefántot, megkérdezik tőlük, ki milyennek véli az állatot.

Az első ember igy válaszolt: ez olyan mint egy nagy fatörzs,

A második, nem-nem, az elefánt olyan mint egy nagy legyező

Tévedtek, mondja a harmadik, ez az állat olyan, mint egy nagy locsoló cső.

Nem értem miről beszéltek, szólal fel a negyedik ember, szerintem az elefánt olyan, mint egy kötél…

Mind igazat mondott az saját nézőpontjából, mégis mind tévedett. Így vagyunk mi is életünk legtöbb helyzetével. Azt hisszük, hogy amit tapasztalunk az-az igazság. Sőt az-az egyetlen valóság! S mind tévedünk. A dolgok tapasztalása sok összetevőből áll.

Gondoljunk csak az érzékszerveinkre. Mindegyik képes megcsalni bennünket. Azt hisszük mindent hallunk? A kutyák vagy a denevérek többet hallanak… azt hisszük minden illatot-szagot érzünk? Az állatvilágban szinte az összes emlősállat többet érzékel, mint mi. Azt hisszük mindent látunk? A ragadozó madarak sokkal többet érzékelnek… Esetleg gondoljunk bele ha szétszort a figyelmünk, mit tapasztalunk a körülöttünk lévő világból? Szinte észre sem vesszük... 

Szóval érzékszerveink korlátozottan észlelik a külvilágot, s agyunk még azt is erősen megszűri. Hogy ezt mégsem vesszük észre, egyik oka a belső zaj, mely folytonosan bennünk kel. Sok esetben ettől a belső zajtól nem hallunk, nem látunk, nem érzékelünk dolgokat. A másik komponens, hogy nem figyelünk. Ebben a kaotikusnak tűnő információ rengetegben szétszóródik figyelmünk.

A belátás képessége komplex, összetett gondolkodást feltételez, mely átfogó, integráló, és mindenkor a jelenben van (vagyis nem kirekesztő).

Egyszerűen légy jelen, csendesedj le, s figyelj, a valóság fényre derül.

A cselekvés

A "dolgok megismételhetetlenek", ha kihagyjuk őket, többé nem jönnek vissza, vagyis a pillanatok értékesek.  Minden ilyen pillanat után amit megtudunk élni, marad valami árny, valami megfoghatatlan morzsa. Ezekből a morzsákból lesz később valami egységesebb, nagyobb... Mégse ragaszkodjunk ezekhez az emlékekhez, mert megragadhatsz bennük. (Ennek neve: spirituális elakadás - 10 spiro emberből 9 beleesik, és 2-3 aki ki tud  lépni belőle... )

Ne feledd: Minden mulandó! Az eredményeid, tetteid, emlékeid is azok... Ezért nem az vagyok ami a munkám (foglalkozásom), nem az vagyok amit cselekszem, s nem az vagyok amit godolok vagy érzek, ezek csak a valóságunk árnyai... ezek csak pillanatképek... Ha ezen képes vagy túl látni, ott az igaz valód!

Ebből következik hogy mindannyian valami nagyobb egésznek a részesei vagyunk, ha tudunk róla, ha nem, ha elfogadjuk, ha nem (erről majd csak később bizonyosodhatunk meg - "jobb esetben" gyakorlással, "rosszabb esetben" a halálunk pillanatában). Gondolj bele, hogy a világmindenségben mekkora teret töltünk ki emberként... (a világűrben keringő galaxishoz képest mekkora a föld, a földhöz mint bolygóhoz képest mekkora egy ember?)

Szóval miből gondoljuk, hogy majd mi apró lények, "megmondjuk a tutit, és az úgy is lesz"? Ugye milyen megmosolyogni való? Pedig a legtöbb ember így él "majd Én tudom, vagy ha én nem, majd más megmondja". 

Nem, nem mondhatja meg nekünk senki. És mi sem mondhatjuk meg... egyszerűen mert nem láthatjuk a teljes, (egész) képet. Pusztán csak a saját helyzetünkből, belső állapotainkat szemlélhetjük, ami természeténél fogva másokat kizár, hiszen ÉN (EGO) központú, azaz nem Teljes... EGYséges, hanem KÉTséges.

Szertelenségünkben sok olyan kárt okozhatunk, melyről nem is tudunk, de attól azok még ártalmasak...  S most jöhetnek olyan gondolataid, hogy de nehéz az sorsom, nem tehetek meg bármit, nincs pénzem, nincs lakásom, időm, stb... stb... Mindenkinek nehéz, a Dalai Lámától az utolsó nincstelen hajléktalanig mindenkinek az, nem Te vagy a kivétel. Ha így állsz hozzá már el is vesztél. Ez az a gondolkodás mód amin változtatnod kell, az "én központúságon" ha valóban felismerted a szenvedés tényét az életedben (amit kevesen tesznek meg). Ezért nehéz az út! 

Mindig van választási lehetőség, csak többnyire a komfortzónánkon túl... és oda eljutni fáratságos, esetleg kellemetlen-fájdalmas. Ahhoz, hogy változtass, meg kell mozdítanod magad, erőt kell kifejts, s olyan dolgokat is meg kell tenned, ami esetleg kellemetlen. Bevállalod? Magadért teszed. Ha itt az idő cselekedj..

Az élet tanít...

Ha észre vesszük, ha nem... Életünk során rengeteg tapasztalattal találkozunk, melyekből csak keveset tanulunk. Ennek oka, hogy nem vagyunk tudatosak, nem vagyunk képesek felismerni a "tanítást". Hogy ilyesmi történik, vagy ilyesmi lehetséges az eszünkbe sem jut... Ha mégis megesik velünk, felkapjuk fejünk. "Mi történt?"

Ehhez általában valami szélsőséges tapasztalatra van szükségünk, mely kibillent minket a komfort zónánkból. Egy másik lehetőség, hogy idővel kialakul bennünk valamiféle érettség - szellemi készség (bár ez sem csak úgy magától történik meg). E folymat kialakulásának lépéseit bőven fejtegethetném társadalmi, pszichés és egyéb megközelitésből, de ezt most nem tenném. 

Mindössze egyetlen dolgot említenék, mely hiányzik az emberekből, s melynek hiánya nélkül élnek le életeket, s hoznak meg éretlen döntéseket. Fantáziálatlan gondolatok, tévhitek sokasága rabolja elménk s időnk. E belső szükséglet hiányában gyáván élünk-halunk meg... mert nincs se igényünk, se kézségünk a "BÁTORSÁGRA".
Bátornak lenni nem könnyű, tudom... mégis szükséges, ha nem egyszerű "bio robotként" szeretnénk funkcionálni. 

A bátorság felelősségteljes dolog, s ha felelősségteljesek vagyunk az sok esetben kellemetlen. Társadalmunkban kimondva-kimondatlanul az abnormalitás a normalitás.... Mégis, mindenkit aki magára ismer csak bátorítani tudok... legyünk bátrak! Igen, a bátrak olykor megsérülnek, kinevetik őket, esetleg meg is vetik... de ez ne szegje kedvünk. Minden gúny, sértés és kacaj mely rajtuk esik, messze-messze sincs attól amit a bátorság adni tud nekünk. 
Szembe nézni önmagunkkal, szembe nézni hibáinkkal, kételyeinkkel, szembe nézni mindazzal mi bennünk rejlik, ami valójában körülvesz, s azt látni benne, ami valójában van, se többet-se kevesebbet, tisztán, pörén, minden érdek- és félelem nélkül.... nos, ehhez Bátorság kell. 

"A dolgok eredendő tiszta állapotát látni - a dolgok eredendő üresség természetét szemlélni." 

De az emberek nem bátrak. Tele vagyunk (egos) félelmekkel, pótcselekvésekkel, csak hogy ne kelljen szembesüljünk mindazzal ami VAN! Gyáván élve, kiüresedve keresünk valami (külső) megváltást: van ki a pénzben, van ki a szexualitásban, a hatalomban, hírnévben, elismertségben, ki a karrierben, kapcsolatokban-családban, van ki a szórakozásban,  van ki a másságban, a vallásban, s van ki az elszürkülésben, ... pedig a megoldás a szemünk előtt van, mindenki szeme előtt, talán csak keveseket szólit meg. Pedig az élet tanít.

Bátran élni azt jelenti felelősségteljesnek lenni, s egyben azt is jelenti abszolut nyitottak vagyunk bármire ami "szembe jön". Bármire és MINDENRE! Nem szelektálunk, nem ítélünk meg előre dolgokat, helyzeteket, embereket, hanem úgy éljük meg a történéseket, ahogy megtörténnek. Nem ragaszkodunk a múlt tapasztalataihoz, vagy mások szokásaihoz (és ha már itt tartunk a saját szokásainkhoz sem!) És ez nem könnyű... de ez a poén! Miből gondoljuk, hogy mindent könnyen vagy készen kell kapjunk? 

A Bátorság az abszolút nyitottság, az abszolút spontaneitás... más szóval: 

A JELEN LEVÉS CSELEKVŐ KÉPESSÉGE!